2018. február 6., kedd

Kiera Cass: A szirén


"Furcsa, milyen képek maradnak meg bennünk, és mire emlékszünk, amikor mindennek vége."

*

A ​szerelem, amelyért érdemes kockáztatni.
Sok évvel ezelőtt az Óceán megmentette Kahlent a vízbe fúlástól, aki azóta szirénként szolgálva fizeti neki vissza a tartozását, és a hangjával a halálba csalja az embereket. Kahlen egyetlen szavával ölni képes, mégsem tud ellenállni a kísértésnek, hogy a szárazföldön töltse a napjait, figyelje az átlagos embereket, vágyakozva arra a napra, amikor újra szabadon beszélhet, nevethet, és élhet közöttük. Kahlen már beletörődött, hogy magányosan tölti szolgálata hátralévő idejét… Ám ekkor találkozik Akinlivel. A jóképű, melegszívű és kedves Akinli megtestesíti mindazt, amiről Kahlen egész életében álmodozott. Bár nem beszélhet vele, mégis hamar kialakul köztük egy kapcsolat, amit egyikük sem tagadhat… És Kahlen nem is akarja megtagadni. Az Óceán minden törvényét megszegte, amikor beleszeretett egy emberbe, és örökre el kell hagynia a fiút, ha az Óceán tudomást szerez az érzéseiről. De Kahlen elszánta magát, hogy miután egy életen át betartotta a szabályokat, most az egyszer a szívét fogja követni.


Nagyon, de nagyon vártam, hogy végre A szirént is olvashassam magyarul, nemcsak A párválasztó sorozatot Kiera Casstól. Emlékszem, hogy miután befejeztem az előbb említett sorozatot csak remélni tudtam, hogy megörvendezteti a magyar olvasókat a kiadó azzal, hogy esélyt az írónő másik történetének is. Igaz, hogy sokat kellett várni, de maximálisan megérte. Most, hogy már elmerültem a világában és tudom, hogy miről szól; nagyon is megérte kivárni ezt a pillanatot.
A borító meseszép, el sem tudom mondani, hogy mennyire örülök, hogy megtartotta a kiadó, viszont a borító szépsége eltörpül amellett, amit maga a történet ad. Elöljáróban azt tudnotok kell rólam, hogy imádok olyan mitikus lényekről olvasni, akik a vízhez kötöttek vagy éppen az az otthonuk. Megszállottan rajongók a sellőkért, és igaz, hogy szirénekről szól a történet, de ők is, mint vízi lények most más közel állnak hozzám. A megszállottságom a sós vízzel egészen kiskoromban kezdődött, s Kiera Cass regénye csak egy újabb lépcsőfok a rajongásom irányába, de még milyen. Eleve nagyon magával tud ragadni az írónő stílusa, az ahogy a mondatokat és a cselekményt formázza, ahogy tartalommal tölti meg a sorokat és ahogy közben érzelmeket vált ki belőlem és remélhetőleg másokból is, hiszen A szirénnel sikerült egy olyan sztorit megalkotnia, ami mélyen betalál. Van benne egyfajta szomorúság is, s az kétségtelen, hogy nem lehet érzelmek nélkül végigolvasni. Merőben eltér a Párválasztótól, hiszen inkább melankolikus, letargiába ejtő hangulata van, mégis addig nem hagy nyugodni, amíg azt nem tudod mondani, hogy ez igen. Azt hiszem meg is találtam 2018 első igazi kedvencét. Egy olyan kedvencet, amit még rengetegszer fogok kézbe venni, és ember legyen a talpán, aki ezután arra vállalkozik, hogy ehhez hasonló sztorival álljon elő és azt mondhassam rá, hogy megérte a ráfordított idő, mert bizony A szirén minden áldozatot, minden átdolgozott éjszakát megért. Ha nem lenne, akkor egy hatalmas, tátongó mélység lenne bennem, mivel vétek lenne kihagyni. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az írónő legjobban sikerült könyvével van dolgunk.

Imádom, hogy egy olyan mondavilágra építi rá a cselekményét, amihez kevesen nyúlnak, mégis akik megteszik, azok olyat raknak le az asztalra, ami sok-sok éven át maradandó lesz. Sokan csak annyit tudnak a szirének világáról, hogy ők azok a teremtmények, akik fiatal, elbűvölő lányok képében énekelnek a tengerben és az énekükkel megölik az éppen arra tévedő hajó utasait, de ők ennél jóval többek, s erre olyan módon világít rá az írónő, hogy nemcsak a tengeri baljóslat képében mutatja meg őket, hanem bevezet a mindennapjaikba, a nehézségeikbe, s erre épít fel egy nagyon is fantáziadús cselekményt, ami a kötet alapját teszi ki.
A történet főszereplőjévé Kahlent teszi meg, akinek az első találkozását is a szemünk elé tárja az Óceánnal. Bizony, így nagy betűvel, hiszen Kiera magát a megfejthetetlen óceánt is tulajdonságokkal, érzésekkel és érzelmekkel ruházza fel, amitől ő lesz az Óceán, a szirének fogadott anyja, akinek az éhségét időről-időre táplálni kell. Miután szembesülünk Kahlen szirénné válásának körülményeiről nem lacafacázik sokat az írónő, s bevezet minket az események sűrűjébe, ügyelve rá, hogy kellő hangsúly legyen a kifejtésen és a miérteken, hogy jobban meg tudjuk érteni azt a világot, amit felépített, s amibe belehelyezte a karaktereket.
Kahlen mellett Elisabeth, Miaka és Padma kapnak jelentős szerepet. Egész életutakat kísérhetünk végig, persze nem az elejétől a végéig, de Aislingen keresztül azt is láthatjuk, hogy mi történik, ha egy szirénnek lejár a szolgálati ideje. Azt még nem fejtettem ki, de miután valaki szirén lesz 100 évig köteles szolgálni az Óceánt azért, mert megmentette az életét, s amint lejár ez az időszak újra ember lesz. Visszacsöppen abba az állapotba, amikor még semmit sem tudott a szirének világáról, s minden emléke, ami bajt hozna rá törlődik. Nem emlékszik se azokra a szörnyűségekre, amiket tett, sem pedig azokra, akik vele voltak, akik ugyanarra az életre vannak kárhoztatva, mint ők.
Az írónő nagyon szemléletesen nemcsak a pozitívumokat, de ugyanúgy a negatívumokat is részletezi, s rámutat arra, hogy mennyire is letargikus a szirének élete. Nem egyszer facsarodott el a szívem, miközben olvastam, s nem egyszer éreztem azt, hogy túlságosan szomorú és képtelen vagyok folytatni, mégis minden fáradtságot megért, mert még egy ilyen kötet nincs a világon. Lehet nagyon szeretni és nagyon utálni is érte az írónőt, hogy keményebb vizekre evezett és egy teljesen új, kegyetlenebb oldalát mutatta meg, de az cáfolhatatlan, hogy az a tipikus "kieracass"-os élmény megvan, s nincs ennél fontosabb.

A történet magját az adja, hogy Kahlen a legengedelmesebb szirén, aki nehezen mozdul ki az otthonából és legtöbbször a boldogtalanság jellemzi, talán ezért is ez a meghatározó érzelem, ami olvasás közben a hatalmába keríthet minket, de ahogy kiteszi a lábát elkezdenek történni vele az események, amik egy olyan örvényt indítanak el, amiből nincs kiszállási lehetőség, még akkor sem, ha minden akaraterejét összeszedve dacol a szerelem érzése és Akinli ellen. Komolyan mondom olyan, mintha Rómeó és Júlia átdolgozott, fantáziával megspékelt változatát olvastam volna, amit egy mondavilágon keresztül tárt elém az írónő. A tragikus vég is majdnem megvan, s az igazat megvallva nagyon sokáig kételkedtem a boldog befejezésben, igazából féltem, hogy olyan lesz a lezárás, amit nehezen tudok majd elfogadni, de ahogy annak lennie kell, még ha eléggé titokzatosra és homályossá is sikeredett, de érezhető annak az akarása, hogy a kelleténél nem akarta azt Kiera Cass, hogy még nagyon szomorúság és borús hangulat legyen úrrá rajtam. Eszméletlen, hogy milyen érzéseket ki nem tud váltani belőlem, de annak ellenére, hogy nem volt egy leányálom, nagyon is megérte, hogy olvashattam A szirént és, hogy megismerhettem Kahlen és Akinli mindent elsöprő, nem evilági szerelmét, ami akár tragikus véggel is záródhatott volna, ha nem veszi arra a fáradtságot az írónő, hogy úgy, ahogy minden karakter lelkivilágát, gondolkodását és személyiségét alakítsa, még az is belefért, hogy magával az Óceánnal tegye ezt meg. Mindezek mellett még hátteret is ad az eseményeknek és arra is keresi a magyarázatot, hogy vajon tényleg érdemes kockáztatni a szerelemért, hogy vajon a sok szenvedés megér akár egyetlen egy boldogsággal töltött pillanatot? Megéri a több éves szenvedés egy hőn áhított érzés megtalálását. Nagyon imádtam. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Ha A párválasztó nem is tetszett, A szirén biztosan el fog bűvölni.
"A tizenkilenc év nem volt elég. Még annyi ételt meg kell kóstolnom, és annyi helyet meg kell látogatnom. Férjhez szeretnék menni, és gyerekeket szülni. És most minden eltűnik, egy másodperc alatt."

" - Komolyan mondom. Ne m tudom, miért, de úgy nézel ki, mintha már sok mindent alkottál, és sok mindent összetörtél volna, hogy aztán mindent újrakezdjél. Nem tudom jobban elmagyarázni, de ez van, hidd el."

" - Tudom. - Átkaroltam a térdemet, hogy ez csak egy múló vonzalom. Csak tíz napig tartott az egész. Hogyan lehet tíz nap alatt szerelembe esni? De mindennap rá gondolok. Amikor Hozzá megyek, elrejtem a fejemben, mert tudom, az Óceán mit mondana."

" - Persze. Szerinted képesek lennénk azzal a tudattal élni, hogy az Óceán embereket eszik, és mi egy évszázadon át segítettünk neki ebben? Minden el fog tűnni. Olyan ez, mintha három életed lenne. Az elsőt úgy éled, hogy fogalmad sincs semmiről. A másodikban olyan hatalmad van, amit addig el sem tudtál képzelni. És a harmadik életedben végre önmagad lehetsz, és azt csinálhatod, amit akarsz."





Köszönöm a Gabo Kiadónak a könyvpéldányt! Ha te is elolvasnád ide kattintva megrendelhető 20%-os kedvezménnyel!



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése