2018. február 5., hétfő

James Dashner: Halálkúra


"A szag kergette az őrületbe Thomast."


A Tűzpróba után úgy tűnik, az őrült hajszának vége. De Thomas biztos benne, hogy nem bízhat a VESZETT-ben. Hiába állítják, hogy nincs több megtévesztés, hogy a Próbák nyomán már minden szükséges információt megszereztek, és most Thomas és társai visszakaphatják az emlékeiket, hogy végrehajthassák az igazi küldetésüket. A csapat tagjaitól várják ugyanis, hogy létrehozzák az emberiséget fenyegető halálos vírus ellenszerét. Csakhogy Thomas sokkal több mindenre emlékszik, mint a VESZETT vezetői hinnék. Hazugságokkal többé nem mennek semmire. Ám a dermesztő igazság jóval veszélyesebb, mint azt Thomas valaha gondolta volna. A csapat újabb gyilkos kalandra vállalkozik, hogy kifürkéssze a VESZETT legnagyobb titkát. Menekülésük során tomboló Buggyantakkal és profi fejvadászokkal kell megküzdeniük, majd egy titkos szervezet csap le rájuk. Milyen árat kell fizetniük azért, mert a saját kezükbe vették a sorsukat? Túlélheti-e vajon bárki a Halálkúrát?



Nem most volt, amikor elkezdtem olvasni a trilógiát, mégis most éreztem készen magam arra, hogy befejezzem. A könyvből készült film is mostanában került a mozikba; így már nem lehetett több indokom arra, hogy ne fejezzem be azt, amit elkezdtem. Azt tudnotok kell, hogy nagyon közel áll a szívemhez James Dashner története, és fájó szívvel vettem a kezembe a befejező részt.
A történet és maga a felépített disztópikus világ nemcsak egyedülálló, de olyan mesterien van papírra vetve, hogy aki egyszer elkezdi, az biztos, hogy csak erős szívfájdalmakkal tudja majd letenni. Velem is ez történt, hiszen olyan aprólékos munkával, olyan precizitással van dolgunk, amit csak nagyon kevesen eszközölnek. Az író legnagyobb erénye, hogy semmi felett nem siklik el. Próbál nagyon sok mindenre magyarázatot adni. Nem egyszerűen az van, hogy legyen vége a trilógiának, hanem szíve-lelke benne van. Már az, ahogy elkezdődik megad egy bizonyos alaphangulatot, ami sejtelmet és lendületet ad ahhoz, hogy minél hamarabb a végére érjünk és kiderüljön, hogy akkor most mi is volt az Útvesztő valós célja és, hogy akkor most a VESZETT melyik oldalon is áll. Megannyi kérdés és kétely kerül előtérbe, mégis a válasz nagyon sokáig nem realizálódik. Mint ahogy eddig most is Thomas szemszögén keresztül láthatunk minden eseményt, az ő logikáját követve rajzolódik ki előttünk a teljes kép és ő az, aki mindennek a középpontjában áll, úgy ahogy eddig is, viszont nem egyedül ő az a karakter, akire oda kell figyelni, hiszen Teresa, Minho és Newt is ugyanolyan fontos, ha nem fontosabbak, bár azt azért meg kell jegyezzem, hogy ha nem lenne két előzménykötet, akkor bizony lenne hiányérzetem, nem is kicsi. De szerencsére van, s emiatt nem is kell még kilépnünk ebből a világvége közeli állapotból, amibe bevont minket az író. Kellő módon és mennyiségben jut tudomásunkra az, hogy bizony az az elzárt világ, amit eddig láthattunk, bizony még nem a legrosszabb, főleg hogy Thomasokén kívül is vannak emberek szerte a világon. Megismerhetjük, hogy milyen is az élet, a való világ. Milyen egy buggyantakkal teli világ, ahol a rettegés az úr, ahol nem lehet tudni, hogy mikor fogod elkapni a Kitörést, s azt sem, hogy mikor lesz vége a normálisnak nem éppen nevezhető, de legalább egy olyan életnek, ahol nem az az úr, hogy megvadulj és elveszítsd emberi mivoltodat. 

Kegyetlen eszközhöz nyúl James Dashner, hogy bemutassa azt az állapotot, hogy milyen nehéz szívvel is, de fel kell fogni a megállíthatatlant és elfogadni azt, ha egy hozzád közelálló elkapja a kórt és már nem maga önmagának. Azt mondanom sem kell, hogy mennyire megszenvedtem ezeket a fejezeteket, mivel egy központi karakter kárán kell szembesülnünk ezzel. A legnagyobb kihívás amellett, hogy a trilógia immár lezárul az az, hogy nem szabad haragudnom az íróra azért, mert megtette azokat a lépéseket, amiket meg kellett hoznia azért, hogy egy feledhetetlen, izgalmas és szívbemarkoló lezáró részt hozzon össze.

Minden egyes fejezettel egyre többet ad, egyre több mindenre derül fény, egyre több meglepetés ér és egyre elkerülhetetlenebb a vége felé a teljes letargia érzése. Ez maga a disztópiák disztópiája, a műfaj királya. Szavakkal elmondhatatlan, hogy mennyire eseménydús, hogy mennyire letehetetlen és mennyire zseniális maga a történet és a kifejezésmód. Dashner annyira jól szövi a szálakat, hogy néha csak ámulok, hogy az alapvető összefüggéseket miért nem tudtam észrevenni, amikor ott volt az orrom előtt és mégis. Ami nem igazán tetszett az az, hogy Teresáék nem kaptak akkora hangsúlyt, mint szerintem kellett volna, s gondolom ezt úgy, hogy sose volt számomra egy kedvelt karakter, mégis ahhoz, hogy még átfogóbb és még értelmezhetőbb legyen a kép elkélt volna egy másik szemszög is.
Egészét tekintve minden elvárásomat sikerült felülmúlni. A Buggyantak Palotájának és az Immúnisoknak a gondolata annyira megkapó, hogy nem csodálkozom, hogy az író is gondolt arra, hogy még jobban elkápráztassa az olvasóit, s megmutassa, hogy jóval több van még ebben a történetben, mint amit gondoltunk volna róla. Nemcsak a cselekményt sikerült új megközelítésbe helyezni, de még arra is van elég kapacitása Dashnernek, hogy a karaktereket fejlessze, magasabb szintje emelje őket. Annyi fejlődés látszódik nemcsak rajtuk, de magán a cselekményen is, hiszen még a kezdetek kezdetén szinte lehetetlen az a gondolat is, hogy van kiút az Útvesztőből és minden egy magasztos cél érdekében történik. Igen ám, de annyi váratlan fordulat és információ jön velünk szembe a sorok között, hogy még így is kételyeim voltak a lezárással kapcsolatban, hiszen még az utolsó 80 oldalon is végig eseménydús, meglepő, felkavaró s egyben izgalmakkal teli is a cselekmény.

Összességében kaptam egy méltó lezárást, ami még az utolsó oldalakon sem hazudtolta meg magát, s ezzel sikeresen azt is megmutatta, hogy minden elejtett könnycseppnek, borzongásnak, velőt rázó eseménynek megfontolt célja van, s ha ez az adott pillanatban nem is tűnt fel, a véghajrában annál nagyobb jelentősége van. Nagyon tetszett, hogy a VESZETT mellett egy másik eszme, egy másik csoport is megmutatkozik; a Jobb Kar. Innentől kezdődnek nemcsak a történetben az izgalmas részek, hanem a fejünkben is, hiszen akarva-akaratlanul, de összehasonlítjuk a kettőt és letesszük az egyik mellé a voksunkat, akinek drukkolunk. Elvégre az egyiknek igaznak kell lennie, nem létezik, hogy két szervezet is a lehetetlent hajszolná és nincs megoldás a problémára, vagy a további megelőzésre vagy pedig a gyógymódra. Ehhez jön még egy rég látott, talán halottnak is hitt, nem éppen boldog emlékeket ébresztő karakter is, aki majd nagyban fogja befolyásolni az események mikéntjét. Annyi biztos, hogy aki a kezébe veszi a kötetet az garantáltan nem fog unatkozni, s utána egy percig sem fog azon teketóriázni, hogy kell e neki a két előzménykötet, mivel higgyétek el, azokkal lesz teljes a kép.
" - A Kitörés vírusa ott lakozik minden porcikádban, Thomas, még sincs rád semmilyen hatással. És nem is lesz. Te ugyanis egy rendkívül ritka embercsoportba tartozol. Immúnis vagy a vírussal szemben."

" - Figyu, valami nagyon fura történik. Vagy már megint tesztel minket a VESZETT, vagy Buggyantak kószálnak itt bent, és nyakra-főre öldösik az embereket. Akár így, akár úgy, de nekünk meg kell találnunk a barátainkat, és el kell tűznünk innen minél hamarabb."

" - Nem hiszem, hogy létezik még helyes és helytelen - szólalt meg Thomas, és maga is hallotta hangjában a fásultságot. Rettenetesen vágyott egy kis alvásra. - Csak szörnyű és kevésbé szörnyű létezik."

" - Pici gyíkocskák szálljanak fel az orrlyukamból, ha nem lesz semmilyen problémánk - válaszolta Lawrence, de kedvesen csengett a hangja. - Most pedig indulás! Amint kiértél, menj azon az úton. - Balra mutatott, az erdő széle felé."




Köszönöm a Cartaphilus Könykiadónak a könyvpéldányt! Ha te is elolvasnád ide kattintva megrendelhető 15%-os kedvezménnyel!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése