2017. október 6., péntek

Borsa Brown: Az Arab fia ~ EXKLUZÍV RÉSZLET #2

Khalid al-Szudairi húgával együtt végérvényesen felnőtté válik, új élete küszöbén áll. Nehezen szakad el a biztonságot nyújtó családjától, de azt is érzi, ha bizonyítani akar, akkor valóra kell váltania álmait. Olyan terveket, amelyekhez valószínűleg apjának is lesz pár keresetlen szava...
Közeli családtagjai folyamatos nyomás alatt tarják, hiszen már mindenki az unokatestvérével megkötendő menyegzőre készül. Esélye sincs kihátrálni, hiszen elkövette a legnagyobb bűnt, amit nővel szemben elkövethet. Vagy házasodik, vagy halálba küldi a lányt.
Vajon miként lesz képes összeegyeztetni a vágyait, álmait a saját családja és hazája korlátaival? Sikerül Annát, az oly féltve őrzött testvért elengednie? Mi vár rá az elzárt világon kívül?
És a legfontosabb: Mi van, ha csak úgy elsuhan az ember szeme előtt a szerelem maga? Utána fordul, hogy megszerezze, vagy behunyva szemeit, lemondva a felemelő érzésről, kitart a tervei mellett?




Most látom először kiengedett hajjal, ami kissé göndör. Ki van sminkelve, ez is új. A száján csillogó fény kelti fel a figyelmemet, felnyögök magamban.
Ajh ne már!
Egy feszes felső van rajta, aminek a mell feletti része csak csipke. A szoknyája nagyon bő, és nagyon rövid. Vagy nagyon rövid, és nagyon bő. A fontossági sorrendet nem vagyok képes felmérni. Talán sárga… vagy krémszínű… lehet, hogy fehér. Még ezt sem tudom megállapítani ebben a cikázó fényben. Néha megszédülök, lehet, hogy nem is a fényekkel van a baj.
– Még egy whiskyt? – hallatszik mögülem.
Fú ne! Akkor a pulton köt ki ez nő…
– Örülök, hogy hallgatott rám! – lép hozzám széles mosollyal, mire én nekidőlök a pultnak és az egyik kezemmel meg is támaszkodom. Kicsit mozog a talaj. – Ugye, hogy nem rossz? Minden vendég nagyon élvezi. Remélem, maga is! – Bólintok, mire ő végigmérve mondja. – Kitett magáért. Elegáns.
Olyasmi. Főleg, hogy ez az egyetlen normális gatyám, meg ingem, amit hoztam. Bár neki ez nyilván ütős, mert még csak pólóban meg rövidnadrágban látott.
Újra végignézek rajta, ki kéne nyögnöm, hogy ő is csinos.
– Jól táncol… – mondom helyette. Aztán megint röhögök, és az egyik kezemmel ismét a hajamat túrom. Te barom. Még jó, hogy jól táncol. Táncos. – Úgy értem, fönt a színpadon.
Elém lép, az arcomba bámul, majd a pultra az üres pohárra.
– Ivott?
Az még csak hagyján! De úgy ittam, hogy nem ettem! Na ez a gáz!
– Kicsit… – Szemmel láthatóan élvezi a helyzetet, mert egyre idiótábban viselkedem. – Nem tesz nekem jót a pia. – Elkuncogja magát, nincs más választásom, mint őszintének lenni. – Eléggé kiütöttem magam. Látszik?
– Nem. Ha nem láttam volna az előző két napban, hogy mindenkivel üvöltözik, akkor nem tűnne föl a mostani különös viselkedése, hogy senkivel sem balhézik. Lehet, hogy nincs is magára rossz hatással az ital.
Az ital szóra forogni kezd a gyomrom. A pultra nézek, vannak kirakva sütik, meg magvak, próbálok valamit enni, mert baj lesz. Két sütit bekapok, megtörlöm a számat, mert úgy néz, mintha két fejem lenne.
– Ég a gyomrom – emelem föl a kezem.
Körbenéz, majd kedvesen mondja.
– Itt a víztől távol elég fülledt a levegő, nem csoda, ha rosszul lett. Mit szólna hozzá, ha a tenger mellett felfrissülne? – Bambán nézek rá, ha gyorsan tudna reagálni a szám, akkor kérdezném is: Miért hol vagyunk? Ez egy tengerpart. Igaz, nem nyaldossák a lábunk a hullámok, de eléggé a parton vagyunk. – Lesétálunk a vízhez? – kérdi.
A fejem ösztönösen a stég felé fordul, felmérem a lehetőségeimet. Arrafelé már nem ilyen éles a fény, és hosszú sétának tűnik… Rohadt hosszúnak. Elengedem a pultot, mert meg vagyok róla győződve, hogy bár nehezen megy a járás meg a mozgás, de fasza csávó vagyok.
– Menjünk.
Elég jól csinálom. Egyenesen haladok, nem is szédülök. Úgy látszik, pár falás süti is sokat ér az ilyen helyzetben. Mélyeket sóhajtok, ő elég nagy távolságot tart. Néha oldalra fordulok, egyáltalán jön-e, mire mosollyal reagál. Biztos attól fél, hogy ráesem, pedig én meg vagyok győződve róla, hogy tökéletes a járásom. Próbálok valami viszonyítási pontot keresni, de pechemre keresztbe futnak a fadeszkák. A homokhoz érünk, ő magabiztosan lép le. Én tétovázom, mert nem biztos, hogy állva maradok, ha ezt a minimális szintkülönbséget meglépem.
Előredől, kicsatolja a szandálját, bizonyára le akarja venni. Nyilván nem a szandálja köt le, hanem a szoknyája, ami fellibben egészen a fenekéig. A szemem kipattan, azon gondolkodom, pofátlanság-e szólnom, hogy kilátszik a bugyija.
Istenem. Meg fogok halni.
Mekkora mázlija van, hogy nem úgy mozog a testem, ahogy az agyam akarja, mert innen vetődnék rá. Igazán leguggolhatna… Értékelném. Még mielőtt megáll a szívem.
Áthajol a másik lábához, kezdem szokni a látványt. Vajon tisztában van vele, hogy a fenekét lesem?
Kibújik a szandáljából és a stég széléhez teszi. Rám néz, majd elindul a víz mellett párhuzamosan, egyre távolodik. Visszapördül, nevetve kérdez.
– Nem jön?
Összeszedem magam, lépek egyet, nem érkezem túl biztosan. Megbicsaklik a térdem, és a lendület is túl nagy, mert előre lépek kettőt, mint egy pontatlanul érkező tornász. Próbálom megjátszani, hogy minden lépésem megfontolt, de semmi értelme. Mosolyog rajtam. Vagy kinevet.
Bevár, a lábfejemre nézve kérdez ismét.
– Nem veszi le a cipőjét?
Megemeli a fejét, a szemem közé néz, egészen közel állok meg hozzá. Lerúgom a lábbelimet, félretenni biztos nem leszek képes, ezért a lábfejemmel odébb tolom. Érzem, ahogy az egyik oldalra dől, és mivel tovább tolom, alaposan beleszalad a homok.
– Tudta, hogy azok a világító kis pontok halászhajók? – kérdezem a víz felé fordulva.
Nevet, de kedvesen felel.
– Igen, tudtam.
Jó, ez nem jött be. Ma minden vagyok, csak okos nem. Sóhajtok egyet, megadom magam.
– Akkor? Most már jobban kéne lennem. Nem igaz?
– Miért? Nem jobb? Itt friss a levegő…
Igazából akkor volt jobb, amikor én a stégen álltam, ő meg a szandáljával bíbelődött. Akkor rendesen kijózanodtam.
– De. Sokkal jobb.
Int a kezével, és elkezd araszolni ismét.
– Jöjjön. Távolabb meghittebb.
Meghittebb? Az most mit jelent? Ugye nem romantikusat? Kedves vagyok és jól nevelt, de romantikus az nem. Csak azért nem vágok vissza, mert nyilvánvalóan pár percen belül kiderül, mit is ért meghittség alatt.
A fény egyre kevesebb, a szellő egyre élénkebb. Nagyokat sóhajtok, kezd tisztulni a fejem, és a gyomrom is nyugodttá válik.
Egyszer csak megáll, és a víz felé indul, a szememmel követem. Bokáig megy be, belerúg a vízbe. Ismét felém jön, a szoknyát kezdi forgatni magán.
– Fürödjünk!
Ennyit mond, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
– Mármint a tengerben?
– Mivel jakuzzi nincs itt… Igen, Khalid, a tengerben.
– Ó! Várjunk. Én biztos nem fürdök. És…
Elfordulok, mert lefelé tolja a szoknyáját, miközben kérdez.
– Van magán alsónadrág?
Ahhhh! Persze hogy van. Benne meg egy álló farok, baszki!
– Ööö… – nyögöm, mert érzem, hogy a fejemet egyre nehezebb elfordítva tartani.
Ott tartok, hogy kibököm neki, a főnöke vagyok, mert talán az az egy megállíthatja, ő azonban gyorsabban jut szóhoz.
– Nyugodtan visszafordulhat. Bikinialsóban vagyok.
A fejem kétszázzal fordul vissza, azonnal a bugyijára nézek. A fehér szín világít a sötétségben, a csillogása mutatja az anyagát, valóban nem fehérnemű. Ezt, mondjuk, mondhatta volna azelőtt, hogy pucsítgatott és az agylövés közelében voltam. Na persze a látvány akkor sem lett volna kevésbé ütős, de a tudat segített volna abban, hogy ne pörögjek így be.
A felsőjét is lerántja, az alatt is bikini feszül, de kuncogva megjegyzi.
– Nyugi. Ez is fürdőruha.
Nyugodt vagyok.
– Az jó. Csak rajtam nem fürdőnadrág van – tiltakozom erőtlenül, mire csak legyint.
– Higgye el, nem érdekel a fehérneműje.
Nem is a fehérneműmre gondoltam. Miért hiszik azt a nők, hogy egy férfiben nincs szemérmesség? Persze bizonyos helyzetekben nem okoz problémát a vetkőzés, de ez most valahogy nem megy.
Újra a víznél van, felém fordul. Egyre csak araszol befelé, én meg nézem, és egyre csak húzom magam. Az alkohol azért nem szállt el belőlem teljesen, annyi még bőven van az agyamban, hogy félrelökje a gondolkodni képes állományt.
– Jöjjön! Azt mondta, semmi baja a langyossal. Ez most langyos.
Pár másodpercig el kell méláznom, miről is beszél, de aztán leesik. Amikor égette a talpam a talaj, akkor beszéltünk ilyesmiről…
Közelítek, de nem megyek be. A szárazon maradok, és lesem a lobogó haját, az idomait, miközben hallgatom a kacaját.
– Na jó! Akkor hajtsa fel a nadrágja szárát!
Erre én is elnevetem magam, mert ha lehajolok, akkor tuti pofára esem.
Fogta ez a nő, hogy részeg vagyok?
Vagy már én sem tudom. A gondolataim elég tiszták, de néha inog a talaj, és olyanokat teszek, amiket szín józanon nem tennék. Például a vízig el sem jöttem volna, ha józan lennék.
Megrázom a fejem, képtelen vagyok abbahagyni a nevetést. Ő összeráncolt homlokkal visszaiparkodik és egy szempillantás alatt a lábaim elé térdel.
Magasságos Allah!
Próbálok hátrébb lépni, de ólomból van mindenem. Mi a fenét csinál ez?
Érzem, ahogy a keze a bokámnál matat, hajtogatja a nadrágomat. Szajkózom magamban, hogy „ugyan már, ez csak egy nadrágfelhajtás”, de már szinte remeg a kezem. Nem nézhetek le, mert akkor nagyon elkapom őt. Mától tilos innom! Tilos!
Érzem, hogy a lábszáram közepéig hajtotta mindkettőt, de még mindig nem merek lenézni. Nagyon remélem, hogy nem észrevehető a keményedő férfiasságom, mert az nagyon ciki lenne.
A távolban világító hajókat nézem, muszáj valami másra gondolnom. A szemem adja fel először. Lehunyom, majd újra kinyitva lefelé kémlelek. Mivel nem látok semmit, a nyakam is cinkossá válik, majd a fejem is. Segítenek a szememnek, mutatják az utat neki egyre lejjebb és lejjebb...



Köszönöm Borsa Brownnak az exkluzív részletet, most már nem kell olyan sokat várni a megjelenésig. Ha megtetszett a részlet a kötetet ide kattintva tudjátok előjegyezni, vagy akár személyesen a könyvpremieren is beszerezhetitek, erről minden információt megtaláltok ide kattintva!



1 megjegyzés:

  1. húúúúúúúú , naaaaagyon jóóóóó .., köszi

    VálaszTörlés