2017. június 1., csütörtök

Borsa Brown: Az Arab fia ~ EXKLUZÍV RÉSZLET

Khalid al-Szudairi húgával együtt végérvényesen felnőtté válik, új élete küszöbén áll. Nehezen szakad el a biztonságot nyújtó családjától, de azt is érzi, ha bizonyítani akar, akkor valóra kell váltania álmait. Olyan terveket, amelyekhez valószínűleg apjának is lesz pár keresetlen szava...
Közeli családtagjai folyamatos nyomás alatt tarják, hiszen már mindenki az unokatestvérével megkötendő menyegzőre készül. Esélye sincs kihátrálni, hiszen elkövette a legnagyobb bűnt, amit nővel szemben elkövethet. Vagy házasodik, vagy halálba küldi a lányt.
Vajon miként lesz képes összeegyeztetni a vágyait, álmait a saját családja és hazája korlátaival? Sikerül Annát, az oly féltve őrzött testvért elengednie? Mi vár rá az elzárt világon kívül?
És a legfontosabb: Mi van, ha csak úgy elsuhan az ember szeme előtt a szerelem maga? Utána fordul, hogy megszerezze, vagy behunyva szemeit, lemondva a felemelő érzésről, kitart a tervei mellett?




„Kicsöng a telefon, kínomban az összeráncolt homlokomat csípem össze, mert rájövök, hogy elég korán van. Mi van, ha még alszik ilyenkor?
Nem alszik, mert fölveszi.
– Igen. Ki az?
Olyan erőszakosan szól bele, hogy majdnem felnevetek. Bizonyára nincs hozzászokva, hogy idegen számról hívogassák.
Én maradok a hagyományos formánál.
– Béke veled... Nem tárcsáztam mellé. A testvéred, Dabir adta meg a telefonszámodat. Remélem, nem haragszol, amiért felhívtalak. Ha aludtál még, akkor azért is elnézésedet kérem, hogy felkeltettelek.
Egy halk nyögést hallok, én körülbelül akkor adok ki ilyen hangot, ha valaki az agyamra megy.
– Béke veled. De megtudhatom, hogy kivel is beszélek?
– Khalid ibn Gamal al-Szudairi vagyok.
– Szudairi? – kérdez vissza, én meg összeszorítom az öklömet örömömben. Legalább vette a lényeget. Nem válaszolok, újra kérdez. – És miért hívtál?
Azt volt a tervem, hogy a közepébe csapok, de teszek egy próbát, hátha tudok a nevem mellé egy arcot is adni, akkor talán magától is rájön, miért hívtam.
– Tegnap láttalak az apáddal a húsboltotok közelében. Te is láttál engem. Emlékszel? A sarkon, ahol átmentetek. Rám is néztél… – Ezt nagyon megbánom, hogy kimondom, mert gyerekes. Próbálom kivágni magam. – Nem egyedül voltam, hanem az unokatestvéremmel.
Ennél többet nem igazán tudok mondani. Ha most azt feleli, hogy nem emlékszik, akkor valamibe bele kell vernem egy jó nagyot.
– Na és melyik vagy te? Amelyik nevetett, vagy amelyik olyan döbbent arcot vágott, mintha varázslatot látna? – kacag bele a telefonba.
Szeretném azt válaszolni, hogy én az vagyok, amelyik jót röhögött, de az Nasser volt. Én az a bárgyú voltam, aki levegőt is alig kapott. És utálom most magam ezért. Talán csak ez az oka, hogy változtatok a hangnememen.
– Kegyes leszek. Kettőt tippelhetsz. Mivel ketten voltunk, előbb-utóbb kitalálod!
Abbahagyja a nevetés, ő is érzi, hogy kicsit bunkóbb lett a stílusom.
– Na figyelj ide, te Szudairi! Eszemben sincs tippelgetni, mert engem az sem érdekel, hogy a világon vagy. Te hívtál fel. Mondd meg, mit akarsz, aztán meg hagyj szépen békén!
Elemelem a telefont a fülemtől, úgy nézek bele, mintha azon keresztül láthatnám őt. Most tényleg szívesen az arcába néznék. Nincs olyan mondata, amivel ne sértene vérig. Mi az, hogy „figyelj ide, te Szudairi!”? Mintha szégyen lenne, hogy vagyok valaki. Meg mi az, hogy nem érdekli, a világon vagyok-e? Majd teszek róla, hogy érdekelje! Úgy fogja érdekelni, hogy el is fogja felejteni, hogy más is létezik ezen a világon. Hagyjam békén, mi? Belelát az agyamba? Végül is… Ő az „el kéne felejteni!” kategória. A kis okos.
Mindenesetre, ha Dzsiddában ilyen felvágott nyelvűek a nők, akkor Allah sose vezéreljen oda.
– Na és, ha azt mondom, hogy én vagyok az, amelyik csak bambán nézett?
Csönd van, csak jó pár másodperc múlva reagál.
– Akkor most már tudom, ki vagy. Ennyi.
Ennyi? Elvigyorodom, pedig nem sok tart vissza attól, hogy rárakjam a telefont.
– Sőt. Azt is mondom, hogy azért hívtalak fel, mert találkozni akarok veled. Az öcséd mondta, hogy elég szabadon mozoghatsz.
– Na és azt nem mondta az öcsém, hogy nem találkozgatom férfiakkal?
– Azt is tudom, hogy menyasszony vagy… vagy olyasmi.
– Mi az, hogy olyasmi? – vág vissza felháborodottan.
– Nincsenek véglegesítve a szerződések. Ezt jelenti.
Tök őszinte vagyok. Tényleg így gondolom. Mit kell ezen így felháborodni? Nincs igazam? A hülye is tudja, hogy ilyenkor még azért szabad a pálya. Vagy legalábbis szabaddá lehet tenni.
– Na és mit akarsz? Feleségül kérni? – nevet ismét bele a telefonba.
Még mielőtt átgondolnám, válaszolok.
– Azt azért nem. Csak találkozni akarok veled.
– Kicsit szórakoznál, mi? Megváltozik a hangja, egészen kihívó
Veled nem kicsit, hanem nagyon.
– Beszélgethetnénk… – mondom határozottan, de mégis idióta, erőltetett hangon.
Újra nevet, csilingel a hangja, most már mindennek érzem, csak éppen bájosnak nem. A szívem hevesebben ver megint, érzem, ahogy felizgulok. Ez a nő nem az a típus, aki szendén bujkál a világ elől.
– Te mindent akarsz, csak beszélgetni nem.
– Na és te mit akarsz? – szegezem neki a kérdést. Ha ő megengedheti magának ezt a stílust, akkor én is.
– Én semmit! Te hívtál! – Bár lezárja a mondatot, de érzem, hogy mondani fog még valamit. Amikor újra megszólal, világossá válik, bizony egy húron pendülünk. – Na jó! Ha tényleg te vagy a bárgyú, és nem az a vihogó, akkor találkozhatunk.
Nem akarok túlzóan és hallhatóan örülni ennek, ezért kérdezem.
– Megbeszéled a testvéreddel?
– Nem. Majd a sofőr elvisz. Nem vagyok az ágyamhoz bilincselve.
Erre fel kell sóhajtanom. Több okból kifolyólag is. Egyrészről ez az ágyhoz bilincselős dolog most beteszi nálam a kaput. Miért pont ilyen példákkal jön?
Bilincset kell szereznem!
Aztán meg Annára gondolok. Mennyire más ez a lány, noha csaknem egyidősek vagyunk. Ha nem néz körbe alaposan az ember, észre sem veszi, hogy Szaúd-Arábiának is mennyi arca van.
– Én ma elég elfoglalt vagyok, de holnap esetleg… – mondom neki, mire ő gondolkodás nélkül rávágja.
– Te tudod. Majd hívj!
Ez pont olyan lerázós szöveg. Elég szerencsétlennek tartom magam. Hogy lehetek ekkora barom? Felhívom, hogy találkozzunk, és én rázom le őt. Érzem a hangján, ő legalább annyira nem akar holnapig várni, mint én.
– Esetleg most délelőtt ráérek még… – fűzöm hozzá, hallom, ahogy elneveti magát.
– Sejtettem.
Erre nem reagálok, mert olyan, mintha nem is nekem mondaná, hanem csak úgy magának. Most már tuti ő is szánalmasan gyerekesnek tart.
Nem kellett volna udvariaskodnom. Nem az a fajta, akivel szépen kell beszélni. Túlságosan nyeregben érzi magát, de mindjárt lelökdösöm őt. Vagy nem is. Egye fene. Maradhat a nyeregben. Csak én legyek a nyereg.
– Ha mondom a címet, oda tudod magad hozatni?
– Persze. De figyelmeztetlek, ha valakinek is elmondod, hogy találkoztunk, akkor teszek róla, hogy szájára vegyen téged is egész Rijád!
Még jó hogy nem látja a fejem, mert szinte behugyozok a röhögéstől.
Egyem meg a kis szívét!
Biztos belepusztulnék, ha szájára venne Rijád. Annyira érdekelne, mint kábé az, hogy a világ másik oldalán most nyugszik vagy kel-e a nap.
– Lételemem a diszkréció – nyögöm ki a röhögés közben, meg is hallja, hogy jót mulatok.
– Nagyon vicces! Nevess csak! Majd meglátjuk, akkor is így fogsz-e vigyorogni, ha szemtől szemben állunk. Mert szerintem akkor ugyanolyan bamba képed lesz, mint tegnap volt.
Na, elég lesz, kis gidám!
– Meglátjuk. Egy óra múlva a királyi sugárúton? A piac előtt.
Azért mondom ezt az utcát, mert ez a polgári negyedben van, és itt szinte alig ismerek valakit. Bár nagy szokott lenni a nyüzsi, mert van jó pár üzlet az út mentén, de éppen ezért nem feltűnő, ha találkozunk. Sokszor, ha bujkálsz, előbb észrevesznek, mintha kiállsz egy tér közepére. Rijádra ez főképp érvényes.
– Az hol van? Én még nem nagyon ismerem Rijádot.
– Ha nem talál oda a sofőrötök, akkor cseréljétek le!
Egy ideig csönd van, meg is bánom, hogy ezt kimondtam. Nem kéne sértegetnem, végül is meg akarom dugni vagy mi a szösz.
– Jól van, te nagyképű, nagyarcú, öntelt, beképzelt, nagymellényű kis Szudairi. Akkor egy óra múlva ott. Ha nem leszek ott, majd kérd számon a sofőrünktől. Esetleg adj neki továbbképzést. Béke veled!
Most bókol? Nem csinálja túl jól!
Lerakja a telefont, pedig rendesen felhúzott. Mi az, hogy „kis Szudairi”? Ne beszéljen úgy, mintha kisfiú lennék, mert úgy falhoz vágom, hogy levegőt sem kap majd! „Nagyképű, nagyarcú, öntelt, beképzelt, nagymellényű”: micsoda szinonimaszótára van! Elég lett volna egy szó is, abból is értek. Annyira tutira megértem, hogy le akarjak neki csapni kettőt. Meg hogy továbbképzés a sofőrnek? Továbbképezlek én téged, szívecském úgy, hogy annál följebb nem lesz.
Alig látok az idegtől, és erre még a markomban lévő telefon is elkezd zenélni, rezegni. Úgy megijeszt, hogy csaknem eldobom.
Apám az.”



Köszönöm Borsa Brownnak az exkluzív részletet, most még jobban várom Az Arab fia megjelenését. Nektek hogy tetszett a részlet?



3 megjegyzés:

  1. Az nagyon jó ízelítő volt, és csöppet kegyetlen mert ugye meg s4m említed Leilát és még azt sem tudjuk, hogy időrendben Anna esküvője előtt vagy után vagyunk. Szóval izgulok mi lesz szegény Leilával és hogy a mi kelekótya hercegecskénk lesz e annyira gerinces mint az apja. Én már megrendeltem és remélem mihamarabb október lesz.

    VálaszTörlés