2015. december 1., kedd

Alec Lightwood és a nagyon meleg pók

Ez a bejegyzés nem jött volna létre Bogdán Vera nélkül, aki lefordította és engedélyezte, hogy megjelenjen a blogon. Hatalmas ölelés jár neked érte. Nagyon köszönöm :)


Alec Lightwood és a Nagyon Meleg Pók


"Az apám egyszer megkérdezte, szerintem, mitől lettem meleg ."
Simon érezte, hogy Isabelle izmai megfeszülnek mellette. "Hogy mitől lettél meleg?" Hitetlenkedett. "Alec, ezt nem is mesélted. "
"Remélem, azt felelted, hogy megcsípett egy meleg pók." Mondta Simon.
Elveszett lelkek városa

A külvilág mindig is lenyűgöző volt egy tízévesnek, de egy Árnyvadász gyermeknek, aki tudta, hogy léteznek tündérek és más mágikus lények, még inkább az volt. Természetesen, az Intézet kertét nem lepték el annyira a tündérek, mint más külső helyeket (az Alvilágiak ki nem állhatták az Árnyvadászokat), de volt ott egy hatalmas terület játékra és fölfedezésre. Az egyetlen hátránya az volt, hogy Alec csak Isabelle-lel tudott játszani, és ő lány volt. Az édesanyja terhes volt, és ami az apját illeti, ő mindig dolgozott. Mit meg nem adott volna egy barátért, akivel játszhatott volna!
Kemény volt tízévesnek lenni, egyensúlyt tartani iskola és játékidő között. A tanára, Hodge arra ösztökélte, hogy nagyobb erőfeszítést fektessen a munkájába. Többnyire engedelmeskedett neki, de a külvilág egyszerűen csak érdekesebbnek tűnt, mint az unalmas, régi démon nyelvek. Alec nem értette, hogy a démonok miért nem tudtak egyszerűen csak angolul írni; mindenkinek sokkal egyszerűbb lett volna. Ami a rúnákat illeti - Alec jobban szeretett pálcikaemberkéket rajzolni. Szerette lerajzolni a családját, ahogy kalandokra indulnak, amelyek szörnyekkel való harcokról szólnak, vagy hogy csöndes piknikekre mennek. Mivel még fiatal volt és nem tudott magára rúnát rajzolni, ceruzával kellett gyakorolnia a rúnák alakját. Szerette őket rajzolni, de Hodge annyira szigorú volt, hogy utálta az órákat. Ha nem pontosan rajzolta le őket, újra kellett kezdenie.
Az árnyvadász gyerekek neveltetése sokkal keményebb volt, mint a normális neveltetés, de Alec hozzá volt szokva. Szeretett tanulni, de ugyanakkor egy egyszerű gyerek volt, és vágyott a kalandra a külvilágban.
"Izzy," nyafogott Alec, miközben a rózsaszín pólója szegélyét húzogatta. "Gyere és játssz velem!"
"Pont anyut akartam megkeresni, hogy csinálja meg a körmeimet," panaszkodott Isabelle. Még csak nyolc éves volt, de szeretett úgy öltözködni, mint a felnőttek. "Később?"
"Nem, most játsszunk. Nemsokára besötétedik, és a körmeidet bármikor megcsinálhatjátok!" tiltakozott Alec. Tényleg ki akart menni játszani, amíg még nem ment le a nap.
"Rendben," morgott," "de azt fogjuk játszani, amit én akarok, különben visszajövünk. Bújócskát akarok játszani."
"Oké," vigyorgott Alec. Ez tipikus Isabelle volt, de nem bánta, amíg játszott vele.
Együtt kisétáltak a kertbe. A virágokkal és fákkal tarkított mező szinte mérföldekre elhúzódott. Tökéletes helyszín a bújócskának.
"Oké, te számolsz először, én pedig elbújok," mondta Alec. Tudott egy tökéletes helyet egy tüskés bokor mögött, ahol biztos volt benne, hogy nem fogják keresni, és ami mögött elbújhatott.
"Neee!" Toporzékolt csalódottan a síró Isabelle. "Én akarok először bújni!"
"Ez nem ér, Izzy."
"Visszamegyek a házba."
"Rendben. Te bújhatsz először."
"Jó, akkor most számolj el százig, és ne less," mondta hátralépve Isabelle.
Alec becsukta a szemét és számolni kezdett. Egy, kettő, három, négy... Aztán rájött, hogy nem tud gyorsan elszámolni százig. Helyette nagyon lassan elszámol ötvenig és aztán indul Isabelle keresésére. Nem is fog rájönni; talán már meg is találta a rejtekhelyét.
Magában azért számolt, csak a biztonság kedvéért, hogy ha Isabelle a közelben lenne, ne vegye észre a csalást, és elindult a távoli sarokban álló almafa felé. Isabelle szerette a veszélyt, úgyhogy biztos volt benne, hogy nem fog egy olyan alapvető helyre bújni, mint a sövény mögé.
"Isabelle," kiáltotta Alec, bár nem volt benne biztos, hogy miért; úgyse fog válaszolni, vagy ilyesmi. Közelről nézve a fa nagyon magasnak tűnt. Mégis hogy fog rá fölmászni? Isabelle-nek sikerült egyáltalán? Még Alecnél is alacsonyabb volt.
A másik oldalon volt egy alacsony ág, úgyhogy abba kapaszkodott és fölhúzta magát. Magasabbra és magasabbra mászott, többször is lehorzsolva a térdét. Nem volt még elég idős a gyógyító rúnához, úgyhogy magától kellett meggyógyulnia. Már majdnem elérte a tetejét, de sehol nem látta a húgát. Hol lehetett?
Csak már amikor abbahagyta a mászást, jött rá, hogy óriási hibát követett el azzal, hogy fölmászott erre a fára. Annyira magas volt, hogy rosszul lett, amikor lenézett. A leesés gondolata is ijesztő volt, ezért, hogy biztonságban legyen, ráült egy viszonylag stabil ágra. Talán a lány megunja pár perc után, hogy rá várjon, és fölfedi magát, akkor meg tudja kérni, hogy szóljon a szüleiknek, hogy szedjék le. Addig is kilátónak tudta használni a fát, mivel ezen a részen kevés levél volt a látvány útjában. Alec sóhajtott, de türelmesen várakozott a fán.
Pár perc után elunta magát. Isabelle-nek már föl kellett fednie magát, nem igaz? Amíg ezen gondolkozott, egy rózsaszín, csillogó pók helyezte magát kényelembe Alec lábán. Hatalmas volt, de nem annyira, hogy megfélemlítse. A legtöbben félelemből megölték volna, de Alec nem félt a pókoktól. A pókok a barátai voltak. A fiú a teremtményért nyúlt a mutatóujjával, és az arcához emelte.
"Helló," mondta barátságosan Alec. "Ki vagy te?"
A pók nem válaszolt.
"Alexander Lightwood vagyok, de mindenki Alecnek szólít." mondta büszkén. "Neked is van neved, vagy a pókok nem nevezik el egymást?" Alec habozott egy pillanatig - mi van, ha a póknak egyáltalán nincs neve? Ki kell egyet találnia. A pók fiú vagy lány? Nem adhatott lánynevet egy póknak, ha az közben fiú.
"Nem tudom, hogy fiú vagy, vagy lány, úgyhogy Spideynak foglak hívni." mosolygott Alec. "Szóval, Spidey, szeretsz játszani? Én sokat játszom. Szeretem azt képzelni, hogy igazi Árnyvadász vagyok, mint az apám. Tudod, hogy mi az az Árnyvadász?" Nem gondolta, hogy a pók tudja, de biztos ami biztos, úgy vélte, jobb, ha elmagyarázza, hogy mi az." Az Árnyvadászok olyanok, mint a nagyon csúcs szuperhősök, de ahelyett, hogy szupererejük lenne, irón nevű tárgyakkal jelölik meg magukat. Olyan szimbólumokat rajzolnak magukra, melyeknek köszönhetően király dolgokat tudnak tenni. Szörnyekkel harcolnak, meg ilyesmi. Én is az leszek, ha felnövök!"
"És te, te mi akarsz lenni?"
A pók nem válaszolt.
"Miért nem figyelsz rám? Csak beszélek, és barátságos vagyok hozzád, és te nem is válaszolsz semmit. Ez nagyon csúnya dolog, Spidey." sírta Alec. Nem értette, hogy az új barátja miért olyan komisz. Valamit rosszul csinált? Alecnek nem voltak barátai Izzyn kívül, úgyhogy azt gondolta, biztos rosszul barátkozik.
"SPIDEY, MIÉRT NEM BESZÉLSZ?" követelte Alec. "HA NEM VÁLASZOLSZ, EZER DARABRA FOGLAK ÖSSZENYOMNI."
Ekkor megérezte, ahogy végigfut a fájdalom az ujjában, mintha valaki nagyon erősen belecsípett volna. A pók visszafutott a térdére egy rózsaszín púpot hagyva az ujján. Spidey megcsípte!
Alec sírt fájdalmában. "Spidey! Miért csináltad ezt? Ez egyáltalán nem szép." Alec megszívta az ujját, hogy csökkentse a fájdalmat, de csak rosszabb lett.
"Alec? Jól vagy? Hallottam, hogy sikítottál!" hallott lentről egy kiáltást. Isabelle.
"Nem! Csak Spidey megcsípett!" kiáltotta Alec, remélve, hogy a lány meghallja. "Idehívod anyut vagy aput?"
"Oké, maradj ott!" Még szép, hogy itt maradok, gondolta Alec, nem tudok lemenni! Itt ragadtam a gonosz Spidey-val (feltételezte, hogy fiú pók).
Úgy tűnt, mintha órák teltek volna el, mire a lány visszaért a szüleikkel. Az apja kinyújtotta a karjait a fa alatt. "Le tudsz mászni?"
"Nem, itt ragadtam!"
"Ha fölmásztál, akkor le is tudsz jönni, úgyhogy csináld," mondta, enyhe ingerültséggel a hangjában.
"De olyan magas: lehet, hogy leesek," mondta halkan Alec.
"Nem, nem fogsz, és ha mégis, elkaplak," mosolygott az apja.
Alec idegesen rálépett a lentebb lévő ágra. Nem esett le. Talán le tud mászni.
Lejjebbmászott pár ággal, mielőtt az apja elkapta, és bevitte, hogy Hodge meg tudja nézni. Robert Hodge szobájában hagyta, hogy visszavonuljon a sajátjába.
Hodge megnézte az ujját, és arra jutott, hogy egy kis kenőcs lejjebb fogja vinni a duzzanatot. Megkérte Alecet, hogy idézze föl, hogy nézett ki a pók, hátha mérges volt. Alec elmondta, hogy nagy volt, rózsaszín és csillogó, Hodge meglepetésére.
"Csak egyetlen fajta pók lehetett ez," mondta gyengéden Hodge.
"Milyen?" kérdezte Alec.
"A meleg pók," válaszolt Hodge, olyan halkan, hogy szinte már suttogott. Alec nem tudta, hogy mit jelent az, hogy meleg, úgyhogy nem értette, miért gond ez.
"Ó. Én is meleg pókká fogok változni?" harapta be a száját. Nem akart pók lenni. Már nem szerette a pókokat. Ha pókká változik, hogyan lesz belőle Árnyvadász, mint anyából és apából? Póknak lenni nem tűnt túl vidámnak. Nem tudsz beszélni, és mindenki fél tőled.
"Nem," válaszolt Hodge. "Nem lesz semmi bajod. De talán érezni fogsz bizonyos... mellékhatásokat."
"Mellékhatásokat? Tudok majd hálót szőni? Rózsaszínné válok?" Alec a rózsaszínné válás lehetőségein tépelődött. Nem volt sok előnye.
"Nos, úgy vélem, hogy egyelőre nem lesz sok károsodás, de ami a jövőt illeti, arra már nem mondhatom," mondta Hodge, még egyszer megtörölve a csípést egy vattával.
"Oké, kaphatok egy jégkrémet?"
Hodge nevetett. "Menj, és kérdezd meg anyukádat."
Nem sokkal ezután egy fiú érkezett az Intézetbe, aki legalább egy évvel fiatalabb volt Alecnél. Ami a legjobban meglepte, hogy az első gondolatai nem azok voltak, hogy "Éljen, egy új barát!", ahogy egy évvel ezelőtt lett volna, hanem hogy "Nagyon csinos."
Valahol, nem messze, egy meleg pók nevetett, hogy működött a bosszúja. A nagyon meleg pók megcsípte Alec Lightwoodot és meleggé változtatta, és csak Hodge Starkweather tudta ezt. De senki nem hitte volna el.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése